Ennio Morricone: „A zene osztozik a film sorsában”

Az Egy maréknyi dollárért, a Volt egyszer egy Vadnyugat vagy épp A profi híres képsorai, Clint EastwoodCharles Bronson és Jean-Paul Belmondo fenyegető tekintete a vásznon – klasszikus filmjelenetek, amelyeket már néhány hang tűpontosan visszaidéz az emlékezetünkbe. Ezt az erős érzelmi köteléket, a mozgókép és a filmzene egyenrangú kapcsolatát köszönhetjük a világ egyik, ha nem a leghíresebb filmzeneszerzőjének, a többszörös Oscar- és Golden Globe-díjas Ennio Morriconénak. A 85 éves olasz zeneszerző ma este Budapesten, a Papp László Sportarénában ad koncertet a magyar Modern Art Orchestrával. Gál-Szende Gabriella interjúja.

ennio-morricone-2009-lucia-gardin

Kutlúrfitnesz: Amikor 2002-ben találkoztunk, ön elmondta, hogy íróasztalnál komponál. Aztán azt is hallottam, hogy a díjait, és köztük az életmű Oscar-díját a stúdiójában tartja. Milyen a stúdiója? Tele van hangszerekkel, szintetizátorok vannak benne vagy egy számítógép, amin komponál? Vagy tényleg csupán egy íróasztal áll ott? 

Ennio Morricone: Nem mondtam semmi rendkívüli dolgot a legutóbbi interjú alkalmával. Egy zeneszerző az asztalnál komponál. Elkezd írni, és az ötvonalú kottalapon lefordítja az ötleteit a zenei jelek nyelvére. A hangszerek néha segíthetnek az ellenőrzésben, de én soha nem használom őket, soha.

Kf: Mi az a körülmény, érzelmi-, vagy lelkiállapot, ami ahhoz szükséges, hogy komponálni tudjon? 

EM: Tisztában kell lennem azzal, hogy mit kell írnom. Az, ha valamiért mérges vagyok, nem befolyásol semmit, másodrendű kérdés. Ha zenét kell írnom egy konkrét gondolatról, nem hagyom, hogy bármi más aggasszon. Akkor kezdek el újra aggódni a többi dolgon, amikor befejeztem a zeneszerzést.

Kf: Az ön filmzenéi mindig kiegyensúlyozzák a látottakat, tehát ahol még jobban szeretné fokozni a rendező a látványt, akkor azt a zene megmutatja. Például a Sorstalanságban a nagyon drámai látványt egy picit finomította az ön zenéje… A kérdés tehát a látásmódra vonatkozik.

EM: Koltai Lajos filmje önmagában is gyönyörű volt, valóban nagyon szép film. És én ehhez egy szép filmhez illő zenét írtam, ezért maga a zene is jól sikerült. A zene amúgy nagyon szorosan kötődik a filmhez. A zene sikeressége nagyban függ a film sikerességétől; attól, hogy a film jól sikerült-e vagy sem, szép vagy nem annyira. A zene osztozik a film sorsában: nem tud széppé varázsolni egy filmet, amely önmagában nem az.

Kf: Az ön zenéje annyira szerves része a filmnek, mint a kép vagy maga a történet. Hogy érzi, ezek a zenék, amiket a koncerten is fogunk hallani, most már külön életet élnek? El tudja különíteni, el tudja távolítani a filmtől? 

EM: Véleményem szerint ahhoz, hogy a zene jelentéssel bírjon a filmen belül, önállóan, a filmtől függetlenül is meg kell állnia a helyét. Én mindig önálló zenét írtam az adott filmhez, hogy így az nagyobb erőre tegyen szert a hozzá írt önálló zenének köszönhetően. Ha a zene gyenge, nem illik a jelenethez, nem pontos, a film is veszít az erejéből. Mindig ennek megfelelően dolgoztam.

Kf: Hogyan ismerkedett meg a magyar Modern Art Orchestrával, és miért őket választotta a koncertjéhez? 

EM: Nem én választottam a zenekart. Javasolták őket nekem, és én Caiola úrral együtt meghallgattam őket. Nagyon jónak találtuk a zenekart, és az elmúlt napok próbái során is bebizonyosodott, hogy kiválóan dolgoznak, odafigyelnek, összpontosítanak, rendkívül magas színvonalon zenélnek és elhivatottak. Elégedett vagyok ezzel a választással. Hárman kifejezetten azért jöttünk el Budapestre, hogy meghallgassuk a zenekart, és rendkívül elégedettek voltunk velük.


Kf:
 Az ön számára melyek a legfontosabb művei?

EM: Mindegyik.

Kf: Rendben, de ahogy 20-30 év alatt változik vagy idősödik az ember, úgy az a zene is megváltozik benne. A saját zenéihez való viszonya, vagy az érzései ezekről változtak-e ahhoz képest, mint húsz vagy harminc éve érzett, amikor megírta.

EM: Ezek a dolgok rendkívül lassan, szinte észrevétlenül változnak. Apránként fejlődik az ember, de szinte észre sem veszi. Apránként fejlődnek a régi ötletek, amelyek időszerűbbé, érettebbé válnak. Nem egyszerű ezt elmagyarázni. Sok mindent kell ugyanis átgondolni, feldolgozni ezen a folyamaton belül. Elmondhatom, hogy visszahallgattam régi lemezeket olyan darabokkal, amiket régen írtam, mert újra kiadtuk őket, és azt vettem észre, hogy ezek is nagyon magas zenei színvonalat képviselnek. Még ahhoz képest is, amit ma írok. Mert mára talán már hozzászoktam egy konkrét zeneszerzési módhoz, figyelek a zene méltóságára, az intenzitásra, de az emberekkel való kommunikáció közvetlenebbé, érthetőbbé vált. Ezzel szemben korábban többször vettem a bátorságot, hogy nehezebb, bonyolultabb darabokat írjak.

Kf: Tudjuk, hogy szenvedélyesen sakkozik, és hogy játszott Polgár Judittal és Lékó Péterrel is. Lát valami összefüggést a sakkozás logikája és a komponálás logikája között? Ha egyáltalán lehet logikáról beszélni a zeneszerzésben?

EM: A számok nagyon fontosak mind a sakkban, mind a zenében. Fontosak a zenében: ott vannak a hangok rezgésében, a magasságban, az alapokban, amelyek megteremtik a harmóniát. A sakk kombinációi is tele vannak érdekes kereszteződésekkel. Úgy gondolom, hogy mindkettő művészet. A sakk is kreatív művészet, akárcsak a zene. Véleményem szerint a sakk közelebb hozza az embert a zenéhez, és fordítva, a zene is a sakkhoz. Amikor Budapesten játszhattam Lékó Péterrel, az neki volt köszönhető. Egy interjúban ugyanis megemlítettem, hogy sajnálom, hogy soha nem nyílik alkalmam sakkozni ezzel a magyar sakkmesterrel. Néhány nappal később megjelent a szállodámban, és azt mondta, hogy szívesen játszik velem. Egy játszmáról volt szó, de én elkövettem egy ostoba hibát. Erre ő azt mondta: jól van, játsszunk még egyet. Nagyon jól játszott. Mivel ő mester, én pedig nem vagyok az, természetesen mindkét játszmát ő nyerte meg. Polgár Judit is játszott velem Rómában, két játszmát nyert. Az összes bajnok közül, akikkel játszottam, csak egyszer értem el döntetlent, Szpasszkijjal. De így van ez rendjén.

Reklámok